Rovásírásról :: Baba-halom

Kapu nyitó > Rovásírásról

Jelbeszéd - a beszéd jelei

Az írást szoktuk volt az emberiség emlékezetének nevezni. Írás nélkül elképzelhetetlen történetiségünk fennmaradása, a törvény és rend, a politika, a poetika, a muzsika a tudományok, azaz a filozófia fejlődése. Nem születhettek volna, és nem maradhattak volna fenn birodalmak sem. Az írás, áldás, melyről a névtelen bölcselő így szól:

„Áldott legyen az, aki az írást feltalálta!”

Az emberi jelalkotás kezdetei a barlangokban fellelt rajzokra mutatnak vissza, melyek nagy bonyolultsággal bírtak, az ehhez való kézmotorika kevesek számára adatott meg. Ez a részletező rituális írás elkezdett egyszerűsödni, s az idő múlásával vonalrajzokká váltak, s a fogalmat, szótagot, hangot jegyző képírássá fejlődött. A kútfőt jelentő képírás kétfelé ágazott el. Egyik ága a hieroglif jellegű írások, amilyen az egyiptomi és kínai, míg a másik ág, a vonalas írások, mint a rovás és ékírások.

A sorrendiségben mindenképp a rovásírásoké az elsőbbség, hiszen ezek lejegyzése bármilyen anyagra egyszerű bevéséssel történik, míg az ékírásoké általában ékíró náddal agyagfelületre jegyeződött, égetéssel vált tartóssá. Ez a mód egy letelepedett, városi kultúrát igényelt, míg az előzőt a vándorló népesség is kiválóan használhatta, és használta is.

A rótt jelű írást - mely írás jellegzetessége, hogy jobbról balra íródott, s íródik elfogadottan mind a mai napig - használták a Kárpát-hazába visszatérő Árpád vezérünk népei, kiknek fába, kőbe, nyírfakérgű fakönyvbe rótt jelei legalább 7000 éves előzményre mutatnak vissza, korban megelőzve az ismert sumer ékírásokat. Ezen jeleket használták hun és avar őseink, de még Béla királyunk hívására itt megtelepedő kun népek is.

Az első rovásemlékünk, melynek régisége 7000 évet feltételez, Tatárlakán, az 1961-es ásatásokkal került elő, ahol két képírásos agyag lapocskát, és egy rovásos agyag korongocskát találtak a régészek. Majd időben ezt követték a 4500 éves, több ezer darab rovásjeles agyag korongocskából álló tordosi leletek, melyet Torma Zsófia tárt fel 1875-ben. Feltételezhető így, hogy a Kárpátok karéjában egy írásközpont volt, egy megtelepedett írásakadémia. A megtelepedést igazolja maga az a tény, hogy rovásjelekkel írtak ugyan, de agyaglapocskákra rótták a jeleket.

A Kárpát-hazánkban a későbbiek során is kerültek elő rovással bíró tárgyak, csak néhányat említvén a következőkben: Így a VIII. sz-i nagyszentmiklósi aranykincs feliratai, a XII.sz.-i rovásírásos botnaptár, a XIII. sz-i kunkard címerpajzsának jelei, a XVI. sz.-i konstantinápolyi felirat, a XIX. sz.-i kiskunhalasi rovásbotok. S még folytathatnánk a sort templomainkban és azok évkönyveiben található rovásemlékektől a számadó pásztorrovásokig. Ezek a rovásemlékek már nem csak múzeumokban, könyvekben és jegyzetekben, de az interneten is fellelhetők.

Bonfini Antal, Mátyás királyunk történetírója így írt rovásírásunkról:

„A magyaroknak olyan írása van, mely kevés jellel, sok értelmet ad.”

Mit jelenthet ez a megállapítás? Jelesül azt, hogy a lejegyzett szavakat a rovók nem írták ki teljes egészében, hanem rövidítették azokat oly módon, hogy a jeleket összevonták, ha az értelmezés engedte. Lehetőség volt több mássalhangzó, de mássalhangzók és magánhangzók összerovására is. Sőt, magán és mássalhangzók jeleinek szabályokban foglalt elhagyására is. Az így lejegyzett szöveg terjedelme akár felére is csökkenhetett, tehát kevés jel, sok értelemmel, mint ahogy e jeles történetíró férfiú is mondotta volt.

Láthatjuk, rovásírásunk ezredéveken át, élő módon megőrződött a latin betűs írásváltás ellenére is. S nemcsak mint kulturális emlék, hanem minden esetben közlési formaként. Eltörölni rovásírásunkat sem a történelem zivatara, sem a tiltások, szándékos rovásemlék pusztítások sem tudták. A mi feladatunk már csak annyi, hogy mi is őrizzük ezt a kincset, mit eleink ránk hagytak, s használjuk ésszel, értelemmel.

Csörögi Gábor